(...) Kellemesen simogatnak a délutáni nap sugarai. A madarak nyárbúcsúztató dalaikat fütyülik a fákról, melyekbe néha belekap az őszi szél, és kellemes zizegő kíséretet ad a madárkórusnak. El sem tudok kellemesebb dolgot képzelni, mint itt kint sütkérezni, egy szalmabála tetején. Most már az idő is kellemesebb, mint nyáron. Nincsenek már olyan melegek, hogy megpusztuljon belé az ember. A városunk, Naevil falán kívül, az istállós gazda birtokán vagyok. Szeretek ide kijönni. Elbújhatok a városi nyüzsgés elől, és nem kell a fogadóban ugrálnom a sok halpofájú vendég minden füttyentésére. Élvezhetem, a természet csendjét. Csak a lovász hangját hallom néha, ahogy a lakosok lovaihoz beszél. A városban nem lehet a hátasokat bevinni. A város vezetője így próbál ügyelni a tisztaságra. Az utazók, amikor megszállnak itt, az istálló tulajdonosára bízzák a lovaikat, és csak úgy mehetnek be. A hátasok persze tökéletes ellátásban részesülnek. A lovásznak nagy tehetsége van ezekhez az állatokhoz. Úgy beszél velük, mintha emberek lennének, és ami a legfélelmetesebb, hogy a lovak, mintha értenék is, amit mond. Becsukom a szemem, hogy ne vakítson el a nap. A mellettem álló fa ágai néha fölém hajlanak, és kellemesen hűs árnyékot adnak. Felemelem a kezem, hogy a tarkóm alá rakjam, amikor hirtelen egy vödörnyi jéghideg víz zúdul rám. A meglepetéstől, és a felháborodottságtól felkiáltok. - Hogy a holló vájná ki a… - elhallgatok, amikor meglátom ki zúdította rám a vizet. Egy mogorva pofa, vörös, drótszerű hajkerettel az arca körül, néz vissza rám. - Ahelyett, hogy itt sütkérezel, apádnak kéne segítened a fogadóban! – rivall rám. - Mi van, talán felgyulladt, és maga eltévesztette az irányt a vizesvödörrel? – magam sem értem saját pimaszságomat. Általában nem szoktam ilyen lenni. Lehet, hogy azért van, mert pofán zúdítottak egy vödör vízzel. Végül is, ez mindenkit dühítene. Kénytelen vagyok duzzogva leugrani a szénabáláról, és elindulni befelé a város központjába. A mogorva pofa, aki amúgy a Naevili lovász a Nordal névre hallgat, és egy törp. Legalább, egy fejel, magasabb vagyok nála. Egész a város kapujáig velem tart. Innen már nem jöhet tovább, mivel az itt lakók nem kedvelik azokat, akik más fajba tartoznak, mint ők. Néha engem sem hajlandóak elfogadni. Ferde szemmel néznek rám a fehér hajam miatt, és a kisgyerekek félnek tőlem. De én csak megvonom a vállam, és fütyülök rájuk. A kapunál Nordal megáll egy pillanatra. Valamit mondani akar, de mivel goromba volt velem én csak tovább megyek, és röhögök a dühös szitkozódásán, ahogy megpróbál utánam szaladni, és az őrök visszatartják. A városlakók, csak a lovak iránti tehetsége miatt tűrik meg a város közelében, és a kapun be se jöhet. Az igazat megvallva szerintem nem is baj. Amekkora szája van, be se férne rendesen. Vidáman battyogok tovább a macskaköves utcákban. Egy ideig még egyenesen, majd egy kis utcán balra, és ott a negyedik ház ajtajáig. Egy kocsmáros fia vagyok. Nem valami nagyszerű, de azért elviselhető élet. Sok érdekes vendég jár hozzánk, és szinte mindenki ismer bennünket, így a híreket is mi tudjuk meg általában leghamarabb. Nagyon idegesítő viszont, hogy az embernek alig van némi nyugodt, szabad perce itthon. Nincs, túl sok szobánk, de ivós vendégeink annál inkább. Ez annyiban érint engem, hogy ha apám nincs ott, folyton engem ugráltatnak, vagy rajtam kérik számon, hogy miért késik a sörük. Egy pillanatra megállok a nagy faajtó előtt. A tetején egy cégér fityeg, nagy betűkkel ráírva, hogy fogadó, és az írástudatlanok kedvéért egy fémöntvény még, ami egy korsót ábrázol. Mikor benyitok félelmetes látvány tárul a szemem elé. Apám egy vendég fölött térdel, és két kézzel pofozza, miközben anyám a víztároló, és köztük rohangászik, és vizet locsol minden körben a vendég arcára, aki a megpróbáltatások ellenére csak röhög. Amilyen gyorsan megijedtem, olyan gyorsan le is nyugszom. Végtére is egy kocsmáros fiaként hozzá kellett volna szoknom az ilyenekhez. A részeg fazon egy erős harcos lehet. Ismerem apám öklét, és tudom, hogy azzal a kézzel nem csak simogatni lehet. Ez az ember mégis csak röhög rajta, ahogy a nagy tenyér jobbról-balról csattog az arcán. Nagyon kemény lehet a feje. - Esmer! – kiált rám anyám – Hozz egy adag erős paprikát a pincéből. Nem szeretem, ha paprikával akarják kijózanítani a vendégeket. Attól mindig felpaprikázódnak, és valakit lecsapnak. Jobb esetben éppen önmagukat. Lerohanok a pincébe, és felhozok két szem paprikát. Mikor felérek, átadom anyámnak, aki nagy sebességgel vágni kezdi, és a kezembe nyomja, hogy dörgöljem be vele a részeg fejét. Én így is teszek. Fél perc sem telik bele, és a földön fetrengő férfi elkezd üvölteni, és kapálózni. Egyik kezével engem, másikkal apámat találja arcon. Apámnak jobb dolga van. Neki nem volt a kezében rettentően erős paprika, és nem csapódott az arcába az ütés következtében. Eddig sosem értetem, miért ordít minden vendég, ha ezzel józanítjuk ki. Most már értem. A paprika pont a szemembe csapódott, és úgy éget, mintha egy adag parazsat szórtak volna bele. Azt hiszem, megvakulok. A paprika kiesik a kezemből, és én tapogatózva keresem a víztárolót. Találok is valamit, ami ahhoz hasonlít, csak épen mozog, és üvölt. Ráadásnak még hasba is ver. Ettől összeesek. A paprika egyre jobban csípi a szemem. Most már én se bírom üvöltés nélkül, bár az, ami az én torkomból jön, jobban hasonlít vonyításra a harcos oroszlánbőgése mellett. A következő pillanatban anyám hangját hallom magam előtt. - Esmer, nyisd ki a szemed! – Nehezemre esik teljesíteni a kérését. Nem tudom, hogy az ember szemhéja begörcsölhet-e, de én most határozottan úgy érzem, velem megtörtént. Bátorságomat összegyűjtve, és felkészülve varra, hogy nem lesz kellemes, kinyitom a szemem. Jól sejtettem, tényleg jobban csíp, de csak egy pillanatig. Anyám egy korsó vízzel arcon zúdít, és ez kimossa a csípős borzalmat a szememből. Pislogva ránézek a vendégre, aki időközben megtalálta víztárolónkat, és nyakig beledugta a fejét. Most ketten vagyunk a szoba két végében vizes fejjel, lihegve. Ha valaki azt mondta volna a Nordallal való kis összetűzésem után, hogy ma még kapni fogok a fejemre egy adag vizet, és még tetszeni is fog, kapásból féleszűnek nézem. Most viszont biztos belátnám, hogy igaza volt. Most, hogy már nem marja a szemem paprika, jobban szemügyre veszem a vendégünket. Magas nagydarab férfi. Szőke hosszú hajáról folyik lefele a víz páncéljára, melynek olyan anyaga van, mint a mi víztárolónknak. Ezt a szerkentyűt apám találta ki. Utált mindig vödörrel rohangászni, ezért épített egy hatalmas kádat. Én legalább négyszer elférnék benne. Van hozzá egy cső is, ami e tetőről jön, ott egy nagy tölcsér van, és az összegyűjti az esővizet. Szerencsére nálunk sokat esik, és mindig van elég víz, kivéve a nyári hónapokban. A vendégünk, már teljesen magához tért. Odalép apámhoz, és csak ennyit mond. - Köszönöm Edward! – azzal felemeli a kezét, és egy hatalmasat bemos neki. Apám a földre kerül, anyám meg sikolt. Én csak állok döbbenten. – Ha még egyszer bemered kenni a képem ezzel a borzadállyal, gondoskodom róla, hogy bíróság elé kerülj! – ordibálja. - Te meg, ha még egyszer nekiállsz itt részegen kaszabolódni, akkor fogom, és leütöm a fejed a favágó baltával! – vág vissza apám. Erre már nem tud mit mondani a harcos, és megindul az ajtó felé. – Hej, és fizetni ki fog kilenc üvegsör után? – a harcos megfordul, és gonosz képpel vigyorog apámra. - Koldulj össze valamit, és vedd úgy, hogy az a fizetség, hogy életben hagytalak. Újra az ajtó felé fordul, de velem találja szembe magát. Elállom az útját, és amolyan ne is álmod róla képpel nézek rá. Erre ő elmosolyodik, amitől én egy kicsit elbizonytalanodok. Közelebb lép, és felemeli egyik kezét. Hatalmas csattanás az arcomon, és elsötétül a világ.(...)